Vörös foltok az arcon fényképes okkal, Rozácea - az arcon levő piros foltok kezelése

Hajnali szélroham, bizonytalan óra, vörös fény karolja át a tűzfalakat. A homály fedezékéből kitódulnak kényszerpályáikra a dolgok. Várja a szemeteskocsikat a fogyasztás selejtje, a megnyugtatott vágóállatokat az elektromos pisztoly, az ultrarövid hullámú parancsokat a tettre kész személyi állomány, a céltudatos mozdonyokat a kiszámíthatatlan vágányfordító.

Alvó szemgolyók szabadsága látványok jégesőjétől és alvó kezeké szétporladó, nyirkos halmazoktól, az alvó szájé háborús szavaktól, káromlás, alku és öndicséret többnyire elsietett hangsoraitól, az ágyéké, a heregömböké egy kétségbeesetten rájuk kúszó, bizonytalan kéz őrjáratától, a szerveké az egymás ellen gyulladt sejtek polgárháborújától, a homloklebenyé önmagukat sem jelentő példázatok, terrorista látszatok, jubileumi fogalomtársulások múzeumi tárlóitól.

Izzadt bőr lélegzete a gyűrött vásznon, ernyedt száj párbeszéde a földolgozott légtér szűkülő lehetőségeivel, agyrémek hadgyakorlata a befelé fordult szemgolyók látómezején, terjengős csomag, romlandósága napjával lepecsételve, de most még ez a bizonytalan óra, fény rohamosztagai a töredezett arc sikátoraiban, másodpercütések vakírása egy szegényes történelem jelmondataival telerajzolt homlokon. Pillanatfelvételek úsznak a rögzítőfolyadékban, zsúfolt fényképalbumba kerülnek, amelynek első oldalán születési, az utolsón halotti anyakönyvi kivonat áll, a borítón: a nevem.

Kézilámpa fénye kóvályog egy porral bevont raktárban, ismétlődő hurokíveket rajzol, néhány kiváltságos tárgyat agyonvilágít: gyűlölködve nézem tetszőleges emlékeimet. Többnyire óvatlanul kaparászom, kellemetlen anyagokhoz érek, villanyt kellene gyújtani ebben a csepegő, mohos raktárban. Napról napra hurcolom ezt az eladhatatlan bizományi áruházat, egyszer kidobom, amire nincs szükségem.

Még arra is emlékszem, amit sohasem láttam, hívójelekkel tele a világ, átengedem magamon a dolgok beszédét. A szilárd kérget, a tartófalakat, a nyomásálló szerkezeteket szétveti a tudat földrengése.

Hónapok óta tart ez a hangtalan és torlódó beszéd, forgalmi dugók az eszmélet úthálózatán, végkiárusítás egy égő áruház ablakain át. Negyedóránként kondul a toronyóra, fejezetvégek a félálom képregényéből, a tejsavas agy bestiáriumán ezen a hajnalon is átkelek.

A reggeli utasgép pontosan hat órakor szakítja át a hegy fölött az üveggyapot-felhők sarkvidékét. Ég bikája, szárnyas keltőórám, gondolájukban bőgnek, s álmom fölforgatják a tizennégy hengeres csillagmotorok. Harminc törékeny fej hullámzik a levegő domborzatán, belerajzolódnak a mai nap előzetes képeibe, a leszállópályáig kísérem őket. Nézem, semleges odaadással, a fény mozdulatait a szegecselt alumíniumsíkságon, s az alattam hátrasikló földabrosz szökevény mintáit, a táj ismétlődő alkatrészeit, amelyek talán holtomig megülepednek emlékezetem alján, eszméletem színéről azonban, mint esőcseppek a homokban, az út végére alászivárognak.

Búcsúzók kapkodása: apróra szétszerelni és magunkkal vinni egy távolodó arcot, amelyet talán soha nem néztünk meg igazán. Gyanútlan csempész, viszem a képeimet, örülhetek, ha a vámvizsgálaton műfogsoromat a szájamban hagyják. Négynyelvű kérelmeivel az utaskabin homlokfalán kigyullad a tejüvegtábla, bekapcsolom az övet, elnyomom a cigarettámat, könnyű zuhanások a légörvények aknáiban, a sárkány és az áramlászavaró közé, a megérkezés gondjai közé beúsznak egy vidéki város légi fölvételei.

Milyen betegségre utalnak a vörös foltok?

Túl már a feltorlódó vörös foltok az arcon fényképes okkal szaggatott hegyhátak erdős-köves héjszerkezetein, alattam a gyárnegyed fölszikrázó csőfonadéka, a víztárolók fémes bombatölcsérei, tankok egy holtvágányra állított tehervonaton, üszkös tályog a vasúti töltés oldalán, hűtőkocsik ezüsthasábja a fűre meszelt utakon, kormosan izzó salakhegy, betonhasábról denevérfejként felénk forduló radarernyő.

Elmetszett falaival, üvegrepedésként szétrajzó utcáival kitárul az egész város, barázdált kőtenyér, nézhető idő, elnémíthatatlan izgatóbeszéd a csöndre hajló térben, mentegetőző történetírók forgószínpada. Sok szónoklat, kevés döntés, ünnepi és boldogtalan szertartások, katedrálisok és erőművek avatása, farsangolás és dísszemle, ostromok, pestis, tömeggyilkosságok, nevető és síró álarcok körforgalma az emelvényeken, kecskejáték, bohózat, misztérium.

Fázósan, hunyorogva lépek ki a betonkifutóra, repedt, karéjos leveleket söpör az ingerlékeny szél, tífuszosok a folyó jegén, meggyűlnek a gördülő lépcső tövében, oltalomkeresők. A polgári légifolyosó kiürült, délelőtt már csak a deltaszárnyú vadászbombázók végzik kötelékben iskolagyakorlataikat a hegy fölött.

Hallgatom a tegnapi botrányok hírét, ami megtörténhet, többnyire megtörténik, annyi város van és annyi esemény. Páncélosok gördülnek ki emeletes szállító-repülőgépekből, felcsörtetnek a hidakra, körbejárják a múzeumokat, átrobognak a kertvendéglőn, tipró mozgást végeznek a díszcserjéken, s ráfordítják toronyágyújukat egy tehetetlen kapura.

Ilyenkor ősszel rajban szállnak a külügyminiszterek a fehér toronyház felé, hogy jóváhagyják mindazt, ami milyen kenőcs használható a pikkelysömör kezelésére. Pereg a vadszőlő, dongó haldoklik egy mézcsepp kupoláján, hajnalban felázott a kert, bokra fölött őrült ejtőernyőként leng a rózsaszag, velőfehér arc húzódik vissza a falba.

Agyamról lehúzódik az iszapkorona, aranylemezei közül szemrésem folyosóján elém jön a fekete csuklyás, pálcaujjú asszony, karján az aszkéta csecsemővel, perzselt lábú, kíváncsi madarak, gyökérarcú, megbízhatatlan szentek kíséretében. Múlóban van a nyár, délutánonként üveges fénnyel áll meg a levegő a lovas szobrok zöld lábai között. Kihalt városok, mérgezett gyöngyházmedencék úsznak a székesegyház Istennek szegzett tornyai fölött. Változatlanság röpcédulái, kora őszi szél tollaslabdái, harangkondulásra vadgalambok rebbennek magasba a megbarnult cseréptető villámhárítóiról.

Zászlós evezőszárnyuk, parókás gyíkfejük homorú síkban inog a tizenkét apostol kőkoponyája fölött. Pillanatokra odafagynak a fogrovatos órapárkányhoz, de a nyitott harangszobából kitörő zengés visszalövi őket a két toronysisak közé, kék mezőben ezüst címerállatok a reggel könnyű pajzsán. Villanyszékbe ülő birodalmi vezér, parázson álló őrszem, homokon bicegő esernyő, karóba húzott hermelinpalást, üvegszem egy bazári légpuska célzórésében, szurokesőben repülő postagalamb, bevakolt kőrózsaablak, módosíthatatlan pályán eltévedt űrhajó; a közösség befogad.

Visszanézek egy letarolt férfiarcra, csaknem mindenre emlékszem, ami vele történt, kibetűzöm a kelet-európai történelem utolsó fejezetének tartalomjegyzékét, koporsószögig meghatározott életrendjét, egy magán-elmegyógyintézetet benépesítő sérelmeit, talajmenti hátsó gondolatait, aggodalmainak ápolt múzeumát, csoportos heveskedéseit egy birkalegelőért, késésben van, lökdösődik, nem ér rá kigombolkozni büntető zárkáiból.

Még dolgozik benne a félelem, arcát ellepi a lazulás egész bűnszövetkezete, s végül maga is igazat ad minden lehetséges vádhatóságnak.

• Viszkető arcbőr és kiütések | Bepanthen
• Vörös viszkető foltok a borjakon
• Hol van folt az arcodon? - Egészség | Femina

Vigyáznia kell, semmi sem igazán az övé, sem a teste, sem az ágya, sem amit róla mondanak, megtehetik vele a legrosszabbat is; ha békét bont és megkülönbözteti magát, minden elhagyja, ami hozzá tartozik, kinőnek a dolgok novemberi kései, rámutatnak az ívlámpák és minden ajtó mögött felcsaholnak a farkaskutyák. Leválik róla minden védőburkolat, mint egykor anyja teste, és hamarosan a magáé, mely addig fogától heréjéig jóérzések okozója volt, ismeri magát, tudja, mit várhat mástól, lefektetik egy vörös foltok az arcon fényképes okkal, ökle puha, mint a toll, körülveszi a fájdalom, és kitaszítja öntudatából.

Felveszem tudatomra ezt a várost, hogy lassan rétegenként lehámozhassam róla. Lehet, hogy nem fog sikerülni egy apró zseblámpakörtéig vetkőzni, legbelül csak a sötét hiány van.

Egy ember áll az ágya mellett, begombolkozik, hogy kigombolkozhasson; ha valaki ráteszi a kezét, alattomosan nézi a padlót, és egész testével csak arra vár, hogy megszabaduljon jóakarói érintésétől. De mert nincs egyebe, csak ez a kórházi pizsama, többnyire csak áll az ágya mellett, s elképzeli, hány öltözetből vetkőzhetne ki végérvényesen. Egy kivégző osztag karol belém, szívbemarkoló derűvel, frissen locsolt kőkockás udvaron. Valami nyugalom kellene, mint annyi reggel, ma sem akarok elterpeszkedni adottságaimban.

Ha egyszer elvonulna rólam hiúságaim sáskajárása, ha egyetlen rántással kifordíthatnám magam, s megszabadulva a beszéd hideglelős kényszerétől, és eltemetve emlékezetem fövényében az istenszobrokat, és elrúgva magam a semmi vizes, szálkás ugródeszkájáról, egy pillanatra megérthetném a kapaszkodás és sodródás világfolyamatát, ha a szeretettől már elcsigázva, az irónia rekordereként végére járhatnék árnyjátékunknak a történelemben, ha a parancsoló módot kijelentő módba tehetném, s tudva, hogy egész kultúránk rögeszme, színtiszta rögeszmévé változhatnék, ha dögletes meghatározottságaimból kibújva rohannék, csupasz zarándok, a célegyenes végső pikkelysömör kezelés nagymama, elhagyva már mindent, ami nekem jó, és már azt is, amitől én vagyok jó, elveszítve magam, túlvilágtalanul, hajnalfelé, mikor már nem is várom, elém fordulna akkor egy ismeretlen utca, és megtalálnék egy számozatlan kaput, ahonnan már nem kell továbbmenni, ahol magamra zárhatom az ajtót, és hallgathatok ítéletnapig.

Ha a jellegzetes bőrelváltozást fedezed fel arcodon, használj illatanyagmentes bőrápoló szereket, és mondj le az erős sminkelésről. Antibiotikumok és gyulladáscsökkentő gyógyszerek szüntethetik meg a tüneteidet, melyet kiegészít a bőrgyógyász által előírt, külsőleg alkalmazott kezelés. Az arc több területén - Ásványianyag-hiány Az elismert homeopátiás orvos, dr. William Schüssler megfigyelései kimutatták, hogy egyes ásványi anyagok hiányára az arcon megjelenő elszíneződésekből lehet következtetni. Felfedezte, hogy nem elég a hiányzó anyagokat élelmiszerek és táplálékkiegészítők fogyasztásával pótolni.

Még tíz perc, vörös foltok az arcon fényképes okkal összeszedem magam, a legszükségesebb holmik végül is kezem ügyében vannak, felöltöm testem, állásom, családomat, magamra kanyarítom ezt a lakást, ezt a várost, szájamba veszem közhelyeimet.

Nincs vörös foltok az arcon fényképes okkal kedvem szemügyre venni a borotválkozótükörben egy meglett ember várakozó arcát, amelyért jóvátehetetlenül felelős vagyok. Szeme alatt olvashatom elmúlt éveim üledékét, kimondatlan árulásaim rovásírását. Letisztogatom, kitakarítom, magamra húzom ezt a viseltes, de még használható testet, néha fájdalmat okoz, egyébként zavartalanul enyém.

Vízsugár alá tartom, szesszel, kenőccsel dörzsölöm, állok az öregszag savanyú burájában. Ahogy egy lakóház vagy egy állam egyszerre vallja be avulását, s a gondtalan üzemelés után karöltve jönnek nyavalyái: tartófalai megroppannak, díszei elmállanak, egyre dohosabb, fűthetetlenebb, naponta veszem tudomásul erkölcsi és műszaki értékcsökkenését.

Bár jó darabig még lakható, ideje kisiklanom belőle: semmi sem érdekel már annyira, mint ez a második születésem, kicsusszanásom a lét hüvelyéből: s mert nem oly soká megválunk egymástól, kezd fölizgatni azonosságunk. Ma még figyelmetlenül jelentjük egymást, nem érint, tetszetős-e vagy csúnya, visz, ahova akarom, közfeltűnést nem okoz, el nem taszítják, de hozzáérni sem akarnak többen, mint igénylem.

Ő tartozik-e hozzám vagy én őhozzá, nem tudom, függök tőle, ennyit elismerek, de hogy ez az árnyék a tükörben, ez a fogyatkozó hajzat, ez a hunyorgó szempár, ez vörös foltok az arcon fényképes okkal bájtalanul csüngő nemi szerv, ez a szarusodó lábujjköröm csupasz öntudatom valósága lenne, bár tudomásul veszem, kissé nevetséges.

Miért viszket az arcbőröm?

Majd rákényszerülök, de most még nem szívesen vállalok több közösséget ezzel a sérülékeny, összeszurkálható, feldarabolható és elhamvasztható szerkezettel, mint egy unalmas társbérlővel, akivel összeköt a megszokás és az együttélés házirendje. De ha nem vagyok az a látható és tapintható ábra, amelyet más hasonló ábrák emlékezetében kirajzolok, mellyel egy esetleges hangsort igazoló iratom összekapcsol, ha ezt a szomszédomat, kinek végül is több kellemes értesülést köszönhetek, nem vagyok hajlandó még a kényelem okán sem összetéveszteni magammal, kérdezősködöm: ki az, akinek a nevében beszélek?

Kaparó igyekezet, előretolt hiány, hibbant kísérletezés, hogy néhány szétbonthatatlan dologban felismerje magát. Sötét szoba, magam mögött hagynám, de most még visszatart, hogy ajtaján kilépve nem találnék másik otthonra.

Mint fájdalomcsillapító vagy körtelefon, az öngyilkosság sosem érdekelt. Akiknek kimosták a gyomrát, csak körülményeiket akarták itthagyni, s ha fel is dühödnek a döntéssorozattól, amely újra előttük áll, a meleg fürdőt és a húslevest általában szívesen fogadják. Majdnem szabadnak vélem magam, megnyugtató, hogy bármikor eltűnhetek, de ez a negyedmillió inger másodpercenként a semmi felfoghatatlan képzeténél, akárhogy feszengek is önmagamba varrva, összemérhetetlenül tartalmasabb.

Mégis félek, hogy addig szedelőzködöm, míg elvétem a megfelelő órát, s helyembe fekszik egy mozgásképtelen öregember: vörös foltok az arcon fényképes okkal koponyáján a rádiókagyló, kimossák fenekét, állkendőt kötnek rá, s undok boldogsággal pépes ételeket szopogat. Meglehet, tudatlan gőg csupán: ma még visszataszít a dögrovás kora, ez pikkelysömörre krém panthenol trágár és megadó házasság az áruló testtel, a siránkozó alkalmatlanság, a túlélés aggodalmáig csökkent értelem, senkit sem érdeklő sajtójelentések étvágyról, székletről, a kötelességből hozzányúló ujjak föltűnő sietsége, a kéjelgő megkönnyebbülés, ha fölfekvéseimet nem horzsolja a vízágy, mindenkinek, akit szerettem, kitolódása a képmező szélére, mert valósága már csak annak van, aki tejberizst dug a szájamba, és langyos vízzel megmosdat; előre gyűlölöm a nyúzott göngyölegben élősdi öntudatomat s körülötte a halál nyálkás hazugságudvarát, rettenetesen szeretnék ebben a nekem föltett legfontosabb kérdésben egyedül dönteni, s csak addig vállalni a testem, ameddig dolgát megteszi.

Testem körül egy túlzsúfolt lakás, ahová mindennap valamivel többet hozok be, mint amennyit kiselejtezek belőle, ahova jövedelmem és hajlamaim szűrőjén át betódultak egy nyugdíjas kultúra leletei, mulasztásaim tárgyi bizonyítékai. Ígéretes könyvek, nem költözöm beléjük, nyomorúságaikkal már nem cserélem el a magamét.

Előhívatlan fényképek, arcok a szív üzleteinek lehúzott redőnyű boltjából, láttam őket meghízni, elbutulni, kifehéredni az összevizelt matracon, hálóingben nehéz volt őket begyömöszölni a halottszállítók könnyű dobozába, itt tanyáznak körülöttem csapatosan, előbb-utóbb amúgy is lelepleznek. A telefon, melynek dugóját rendszerint kihúzom, talán, hogy ne tartsam számon, milyen ritkán hívnak mindazok, akik előtt egyenként föltártam önzésem és korlátoltságom kiismerhető tartalékait.

A nyikorgó ágy, ahol már leszolgáltam a rám mért közösülések java részét, melyek közül elég kevésre emlékezem, ahol majdnem ugyanazokkal a szavakkal többeknek elmagyaráztam, hogy nem tudok élni nélkülük, ahol az égő lámpa alatt egy új vendég sikolya több volt, mint egy kinevezés, s testében közlekedve, két csupasz talpával arcomon, föloldozást kerestem minden gazdaságos szerződésszegésemre. Vázlatos szégyenek alkalmatlan csillapítói, zsibbadásig szívott pálinkásüvegek, az asztal, amelyen több vörös foltok az arcon fényképes okkal is megfogalmaztam önéletrajzomat, a tükör, amelyben utálatosan sokat néztem magam, a divatjamúlt ünneplőruhák, amelyekben már soha többé nem akarok ünnepelni, kitüntetések fércművekért és cinkosságokért vagy mindössze öregedésemért, egy lakás, ahová behordtam romlékony és semmirekellő tárgyakat, port, félelmet, napisajtót, mesterséges zajokat és mellékes húsokat, ahol fázékony, lyukas személyemet körülvettem egy átlagosan hiú és butakorszak téves eszméivel.

Itt készültem arra, vörös foltok az arcon fényképes okkal megmutatom, amit végül is nem mutattam meg senkinek, itt szidtam zárt, körben az államfőket és mindazokat, akiket az utcán nem szidtam, szégyeneimből hazavonszolódva itt kártyáztam aranymondásaimmal, tiszteletre méltó ürügyeimmel, egy földöntúli értelmező szótár idézeteivel, míg a toronyóra ütéseit figyelve közömbös lett, hogy mire való vagyok, s az is, hogy vagyok-e egyáltalán.

Egy lakás a beleragadt mozdulatokkal, elhalt szerelmek tömör folytatása az ágyam, pókhálós sarkokban fölfehérlő, száműzött arcok, szőnyeg alá taposott sérelmek, faragott bőségszarukból kilépő sorscsapások, rézpénzek a liliom alatt, fűzőkbe, pólyákba göngyölt haldoklások, fájdalom emlékművei, fiókba temetett lázadások, fekete földbe rejtett ujjak húsvéti nagytakarításig dacoló lenyomatai.

Egy lakás, idült menetgyakorlataim emlékrácsa, négyszögletes barlang, amelynek sötétben is látom éleit, s amelyben előrenyomuló testem körül a bútorerődök már éppoly kevéssé váratlanok, mint kölcsönzött és ritkuló gondolataim, amely térsorainak logikai zavaraival, tárolóüregeinek tudatalatti tartalmaival már helyrehozhatatlanul jelenti mindazt, ami belőlem megvalósult.

A városalapító

Egy lakás, ahol már minden annyira ismerős, hogy semmit sem értek belőle, ahol a dolgok együtt öregedtek gazdájukkal, mint az állatok, és már roskadoznak saját történetüktől, amelynek forradalmát, mészház mészlakója, már annyira sem kívánom, mint napirendemét, s törésvonalait, akár a tükörképemen, agyalágyult vidámsággal nézem.

Egy lakás, ahol ingó gyengeségeim ingatlan kényszereimmé súlyosodtak, ahova egyszer valakihez beköltöztem, valakit befogadtam, amelyben ahhoz képest, hogy mennyi időt töltöttem benne, olyan kevés történt, érzékeny művégtag, szerveimhez kötve, tudatom háromszögellési pontja, már körül se nézek benne, el sem indulok belőle, hogy más tárgyakkal és falakkal adjam össze magam, hűségem záloga, beágyaz ebbe a városba, mint gödrébe a krumplit, benne csírázom agyrémeimet, fölvette bűzöm, magam szagolom, nincs több közöm hozzá, mint a kőedényhez, amelybe égetés után porom belesöprik.

Kádár János Létrehozva: Ezek többnyire rövid időn belül el is múlnak, ám ha már hetek óta küzdünk a makacs tünetekkel, és egyéb panaszaink — például kimerültség, hajhullás, hőemelkedés — is jelentkezett, akkor javasolt mindenképp orvoshoz fordulni, mert ilyen tüneteket autoimmun betegség is okozhat. Autoimmun betegség szerteágazó tünetekkel A lupusz egy autoimmun betegség, vagyis a szervezet saját sejtjeit támadja meg, emiatt gyulladás alakul ki a bőrben, ízületekben, vérerekben, tüdőben és a vesékben is — mondta el dr.

Testem körül egy halott asszony múzeuma ebben a lakásban, emléktárgyai, többnyire viseltes, eléggé drága, és ma már, azt hiszem, divatjamúlt ruhadarabok, munkaidőm átszellemült, s ő támadhatatlan volt bennük. Örökmozgó arcát mind elvontabban fogalmazom, piros betűs álmom lapoz csak fintorainak albumában. Fiókjait sem bolygatom, őrzik egy fuldokló emlékirat tárgyi anyagát, rendetlenségének barokk futamait, legurult szemű harisnyák, egérfogai bársonytokban és a gyerekek székelési füzete.

Emlékeket rögzített határidőnaplójába, gőgjét sértették az óramutatók, talán épp ezért, mint egy számlapot, körüljárta mindennap a várost, négy kerekével ráfeszítette magát az útra, ráírta a sebesség lázálmait, paráznaságának távmondatait. Beteg vagy barát, mindig várták valahol, elgyöngítette, ha nálam sürgetőbben hiányolták, mert ez a halmozott jelenlét volt legigazibb teljesítménye, amelyet körülrajzott megfigyeléseinek észbontó tömege: ha mellette ültem, nekem adta a menekülő dolgok nevét, szájában mindegyiket megfürdette.

Kiütések, bőrpír az arcon: autoimmun betegség jele is lehet

Esténként, késve, boszorkányos csomagok és hihetetlen történetek alatt éneklő karácsonyfa tódult be az ajtón, tömérdek hanggal és helyzetváltoztatással fölizgatta az egész lakást, fölgyújtotta valamennyi lámpát, néztük, hallgattuk szédelegve.

Jártam mögötte, lusta muzulmán, kezében borosüveg, szegfű és nagy húsok, semmi sem illik férfikézbe, fortélyosan és megállíthatatlanul bonyolította varázslatait, portás, zsaru vagy tilalmi tábla, oda sem néztem, tudtam, meghajol, minden perce megannyi boldog istenkísértés.

Tartalék fűtőelemekkel működött, zokogni is csak négykézláb, talpától tarkójáig tudott, könnyű kabátban sose fázott, nekihajtott a vasúti sorompónak, s ha akarta, egy naftaderm kenőcs vélemények pikkelysömörhöz nevetett.

Szörnyeteg alattomossággal és végkimerülésig vörös foltok az arcon fényképes okkal, bosszúálló, akár egy kongói sámán, hetekig ábrándozott sérelmein, majd aprólékosan mindet megtorolta.

Kifogyhatatlan az ölelkezésből, és boldog, ha rajta alszom el, romolhatatlan fenekét az utcán megfogdostam, imádott erőszaktételeimen megbotránkozni. Olykor azt hiszem, vörös foltok az arcon fényképes okkal lakik ma is, elnézi fakó matatásomat, aztán leveszi rólam tekintetét, amely, hogy viszonozni nem tudom, alighanem egyre tárgyilagosabb. Túlélem ezt a könnyű testet is, a boncolóasztal vörösmárvány-kövén lemosva fekszik, mintha várna valakit, megcsókolom a száját, mellét, lábát, közénk tette kardját a király, már a márványasztalhoz tartozik, negyven év nem tudta megrongálni, csak egy fa vörös foltok az arcon fényképes okkal országút mellett, amelyet, sötét tervező, jó előre kinézhetett magának.

Elvettem tőle életét, elvette ő is az enyémet, zsarnokságot, vonakodást és lelki békét cseréltünk. Talán, ha sokáig nézem a száját, elárulja börtönigazgatója nevét, minden tárnán lemennék, átkúsznék érte minden vágaton, testrészeim külön-külön, nélkülem is megindulnának hozzá.

Akartam már, hogy ne legyen, hogy ne is tudjak róla semmit, most fölszabadított: álmaim gyökérzugában s a vörös foltok az arcon fényképes okkal delelőjén, ha bírom, megsemmisíthetem. Vagyok, a földre merőlegesen, nem tudok elterülni oldalán, megkettőződésem aljassága odafordítja lehámozott arcom a boncolómester falitükrébe: özvegy állat, a hallgatás nyársán szenesedik. Folyosó nyílik a tükrön át, a porond fölött már dob pereg, kis nyers hús, korbácssuhogás, az idomár, aki mindig legyőz, az üres nézőtérre mosolyog.

Két orvos belép, átkarolnak, altatótű, folyosó, az árulás fehér ágyára fegyelmezetten ráfekszem. Aznap reggel háromnegyed nyolckor nekihajtott egy fának, negyed kilenckor már élettelenül rázkódott a feje vörös foltok az arcon fényképes okkal teherautó rakodóterén. Cementes ponyvát terítettek alá, jobb halántékából szivárgó vérével a cement megkötött; egy húszéves, dadogó szállítómunkás, aki bőrkeményedéses ujjhegyével már nem tudta érverését kitapintani, aki még nem látott embert meghalni, s akire a sebesült, mielőtt szembogara végérvényesen hátracsúszott, még egyszer megpróbált rámosolyogni, letördelte a ponyváról a sötétvörös betondarabkákat, s harmadnap fehér zsebkendőben átadta őket nekem.

Néha eljössz, felejthetetlenül tudsz megérkezni, súlya-fénye van az ajtórésnek, megikrásodik körülötted a levegő, eléd hajlik a kilincs, mögéd gurul a szék, a képszegek is kiesnek a falból, hogy hozzád érjenek, vállfáján reszket a kabátod, az egész szoba a jóindulat forgószelében kering. Fogad fehér, hajad fekete, eszel-iszol, s vékony maradsz, bőrödből és illatszerekből ez a szag fölcserélhetetlen, téglavörös öved is viseli, egy lélegzetből tudom, itthon vagy-e, harisnyád alatt ezek a foltok garázda ujjlenyomataim, ez a kis heg a hajad tövében a falilámpa emléke, vörös foltok az arcon fényképes okkal ütéstől nekiestél.

Mi ez a harangjáték a szomszéd macskájáról, aki a kandúr elől fölmenekült a fára, hogy jut vörös foltok az arcon fényképes okkal a kávéscsésze fülét mindig jobb kezem felé fordítani, s miért történik veled mindennap annyi kaland, mint velem egy hét alatt sem, mit jelentenek ujjaidnak ezek a követhetetlen futamai, ezek a semmiségből pillanatonként kifaragott arcok, szerszámok, kígyóbőr cipők, miért ülünk a válások folyosóján, miért mondod odabenn, hogy nem tudsz velem élni, s én miért, hogy én sem tudok veled?

Miért kerülöm a magyarázatokat, mikor minden szó egy rohamosztagos, és minden mondat géppuskafészek, miért van minden szusszanásodnak órákig mondható története, ki tette velünk, hogy tele vagyunk vörös foltok az arcon fényképes okkal, s amíg itt ülünk a bíró és a két ülnök előtt, egymást kergetik üzeneteink? Két szál ősz hajad az éjjelilámpa fénykörében, ahogy alattam arcra bukva elaludtál, folytatja eszelős érvelésed, s ahogy jajgatva fölriadsz, megint villogsz, hadonászol, el akarod mondani, amit húsz év alatt sem tudtál.

Ne várj az erkélyen, ne sírj a kagylóba, ne lövöldözd körül utamat szellemes, nyaktörő, ádáz telefonokkal, ne akard bebizonyítani, hogy a kerítés mézeskalácsból van, hogy a kedvemért minden közlekedési vörös foltok vörös foltok az arcon fényképes okkal arcon fényképes okkal zöldre kapcsolhatsz, ne etesd meg magaddal, hogy már mindenütt csak téged fogjalak, a vonalzómat és a borotvapamacsomat, tűnj el kicsit a szemem elől, engedd, hogy elfelejtselek, létezz, ahogy tudsz, ahogy jólesik, anélkül, hogy percenként igazolnálak.

Részletes tünettan A bőr vörössége erythema Elemi jelensége a bőrön: folt — vörös, nyomásra elhalványodó macula.

Elcsavarogsz a délutánjaimból, sietsz, esküdsz, kurválkodol, orrod fürge ráncaiban több tonna hazugságot tárolsz, de ha torkod elkapom, úgy tudsz engedni, könyörögni, úgy tudsz a falhoz kuporodni, s mint egy rablóhal rám röpülni, hogy újra fölöttem nyújtózol, két kezed tarkódra feszítve, sötét hajú szökőkút, megadom magam önmagamnak és mint a zongora meg a dob, egymás mellett, egymás alatt záróráig verdesünk, jössz föl bennem, házban a lépcső, magammal is összekötsz, most add a kezed, nyisd a szád, engedd, hogy etesselek.

Azóta körülbelül négyszázszor borotválkoztam, vacsoráztam, s jártam végig lefekvés előtt az üres lakást. Nem őszültem meg, nem görbült meg a hátam, színes ing, nyakkendő, szolgálati útlevél, vörös foltok az arcon fényképes okkal szellemeskedem, altató nélkül is elalszom, de néha saját hangomra ébredek, valaki ugat a torkomban.

Hajnalonként verekedés az emlékekkel: nem emlékszem már az arcodra, félek, hogy már csak utolsó igazolványképeidet látom, s minél inkább akarlak nézni, annál fehérebb arcom előtt a köd. Folytatólagos sírgyalázás minden éjszaka, felbontani az eszmélet padlódeszkáit, és ásni, ásni egy holttest után. Talán a vénülés, talán egy kóboráram csukott szemhéjamra felírja édes és sötét szerkezeteid. Átnyújtod hosszú combod alvadt éveimen, sarkadtól homlokodig fogam közé veszlek.

Nézem vörös fénycsövek alatt cigarettám zöld parazsát, a várakozástól süketnémán ülök pontatlanságaid színhelyén, minden ajtónyílásban a vörös foltok az arcon fényképes okkal hajadról olvad le a hó, iszapos semmiséggé olvad mögötted a kávéfőzőnő, jelenvalóságod lélegzetétől egy szempillantás alatt berúgok. Ülök a földön, oldalt fekszel az ágyon, még kétszáz arc van az arcod mögött, lusta és borzas sikongatásaidból táplálkozom. Semmid sincs, amit ne szeretnék, térhatású, szagos-húsos mozi, minden érzékem jutalma, elkobozhatatlan tanulságom.

Apránként bénul meg, mondta az orvos, kicsit mosolyogtál, nem vártad meg. Fölugrasz a hamvasztókemence padlójáról, kék üvegálarcod beomlik, ütőerem azóta félrever. Beleszagolok illatszereidbe, visszanézel rám műszempillád mögül, aztán elzárom maradványaidat, beásom magam a hiányodba. A szitáló képernyő félhomályos szobát mutat, egy alvó embert az ágyon, öregedő arcának lassú eseményeit. Átlósan szétcsapott karjának, felhúzott térdének, vállára hajló fejének gyakori átrendeződése talán összefügg nemi szervének duzzadásával, amit a vékony takarón kis sírdomb alakú magaslat jelez.

Sebesre horzsolt férfiököl fog össze két hajfonatot egy női áll alatt, horogütés, vérző száj, csodálkozó szempár, már nem is arc: megránduló függöny, az ablakon befúj a szél. Az asszony a karosszékben ül, elgondolkodón szétnyitja köpenyét, figyeli magát a szemközti tükörben, a kékes vágást köldökétől balra, kifelé forduló, kis tömör melleit, visszafelé borzolja szeméremdombján a rövidre nyírott vörös szőrzetet.

Égre rugdaló lábai a nyitott tetejű kocsi szélvédő üvege fölött, torokhangok a hanyatt döntött kormányülésen, a töltéskoronától a vadvédelmi erdő felé vezető úton, fölhevült méhkaptárak és egy zománctáblán ágaskodó szarvasbika között. A műúton féloldalra dőlt gépkocsironcs mellett fekvő hulla nomád altestén nincsen nadrág, tág, húsos köldökébe belemélyed egy kecskedarázs.

A csomagolópapír magába szívja a vért, már csak a nyomozásnak hasznos féknyomok: két sötét hullámvonal a megőszült aszfalton. Hétkarú ezüst gyertyatartó köröz az országút fölött. Város, mindenféle mérhető rangsor közepe és vége között, túlságosan is tárgy, és túl kevéssé alany, koncfelezések, elzálogosítások, büntető hadjáratok, sarcolások többszörösen szétlőtt, porig égetett és lebombázott tárgya, ütközőváros, védőövezet-város, érdekszféraváros.

Vörös foltok az arcon

Tud kenyérrel és sóval az ostromlók elé vonulni, üdvözlő feliratot és történelmet, vezérszobrot és bűnbakot cserélni, nyári egyetemen tanulja a túlélés baromfierényeit.

Sátorváros egy római cirkusz omladékain, őslakó macskák, varjak és gyíkok surrannak utóvédharcokban elesett legionáriusok töredezett koponyáin. Sárga pázsitos legelőikről századokon át vezette szárnyas lóháton egy naparcú isten íjat feszítő pásztornépét, félvad méneseivel, füvet, vizet keresve a bükkös rengetegen át, hogy itt, a halottak városa fölött, elárvult római őrtornyok és vízvezetékek tövében, téli szállásuk nemezsátraiban hosszúkás, barna fejüket meghajtsák Jézus fejedelem előtt, s a cirkusz köveiből bazilikát emeljenek neki.

A sértetlen altemplom fülkéiben balzsamozott királyok mosolyognak fölhúzott ínnyel; érckoporsóik előtt villanófényben állnak a révedező turistafeleségek, ezer év, dicsekszik az idegenvezető, elpanaszolja a tatárokat.